Akiknek volt szerencséje bejutni múlt héten a Szusza Ferenc Stadionba, minden bizonnyal még alig kerültek ki a meccs hatása alól, máris itt a következő megmérettetés a nyakunkon. Az a meccs, amire mi szurkolók a Pápa elleni csúfos vereségből kifolyólag ingyen léphetünk be, ehhez mindössze a szurkolói kártyánkra lesz szükség – a jegyárak ugyanis focistáink kontóját terhelik…

Elérkeztünk tehát az OTP Bank Liga 29. fordulójához, ahol a mieink a BFC Siófok csapatát fogadják majd. Azt hiszem, a két fordulóval ez előtti vereség elég kell, hogy legyen ahhoz, hogy a srácok a sarkukra álljanak, összekapják magukat és játsszanak végre. Játsszanak mondjuk úgy, mint az Újpest elleni első félidőben. Egyetlen pontocska áll csupán a két csapat között, ami jelenleg két helynyi különbséget jelent a tabellán: az Újpesten szerzett döntetlen után 34 ponttal állunk a 9., míg az Újpest mögött, a 11. helyen állomásozik a Siófok. Nem játszottunk rosszul múlt héten, de fáj a szívem (és úgy hiszem, mindannyiunké), hogy nem sikerült gól nélkül kihúznunk a meccs végét… Aki látta a találkozót akár élőben, akár tévében és teheti, szerintem ott lesz ma az Albert Stadionban. Azt gondolom, hogy akkor is több néző lenne a lelátókon, mint az utóbbi időben, ha belépő ellenében tehetnénk a lábunk a lelátóra. Így viszont, hogy egy fillérbe sem kerül (a helybélieknek) illene színültig tölteni a Szentélyt. De ki tudja, kit mennyire „húz a szíve” egy jelenleg középkategóriás csapathoz, még akkor is, ha fent nevezett csapatot sajátjának vallja az ember. Bizony, nem könnyű Igaz, ami igaz: azért ilyen feltételek mellett különösen nagy szégyen lenne nem kimenni a meccsre. A két csapat eddigi mérlege szerint az egymás ellen játszott meccsek tekintetében 5-ből 3-szor tudtunk nyerni, egyszer ikszeltünk és mindössze egyszer kaptunk ki egyetlen góllal még 2010-ben ( az ominózus meccs végeredménye, Ferencváros–Siófok: 1-2.) Az említett 5 összecsapás során összesen 13 gól esett, ebből 10-et a Fradi jegyez és mindössze 3-at tudhat magáénak a Siófok együttese. Az ellenfél csapata úgy áll mögöttünk 1 ponttal, hogy bár legutóbb 2-0-ra megverték a ZTE csapatát, ezt megelőzően zsinórban háromszor játszottak döntetlent: a Vasas, a Haladás és a Honvéd ellen mindössze egy rúgott és 6 kapott góllal. A mai találkozó egyértelmű esélyese a Ferencváros, még úgy is, hogy manapság éppolyan kiszámíthatatlanok az eredmények, mint az időjárás. Klubunk a hírek szerint mostanában Romániában kutat olyan focisták után, akik javunkra válnának. A napokban látott napvilágot a hír, hogy az új stadion tervei hamarosan a kormány előtt landolnak. Emellett klubunkat feleannyi bírság megfizetésére kötelezték, mint az Újpestet (az Ute 300 ezer, míg mi 150 ezres büntetést kaptunk), Grúz Tamás pedig a múlt héten begyűjtött piros lapja miatt nem lép ma pályára. Az események tehát megállás nélkül zajlanak, az élet nem állt meg. Reméljük megállás nélküli, igényes, jó focit láthatunk a pályán is, főként a mieink részéről. A vendégek csapatából azt a két játékost emelem ki, akik eredményesek tudtak lenni a Zalaegerszeg ellen: érdemes tehát figyelni (az esélyektől függetlenül) Pálra és Melczerre is. A mérkőzést Szilasi Szabolcs vezeti, aki otthonról szeretné nézni a mérkőzést, az megteheti a Sport Tv jóvoltából 15:00 órai kezdettel.

Itt a szezon utolsó mérkőzése, ahol hazai pályán csapunk össze az ellenféllel. Ezt követően már csak egy Paks elleni találkozó vár a srácokra, és vége. Kár lesz az utána következő szünet alatt azon bánkódni, hogy kimehettünk volna de mégse tettük – sorolhatnám a kifogásokat, de nem teszem. Aki teheti, legyen ott a találkozón, nehogy később bánnia kelljen azt, hogy nem élt ezzel a lehetőséggel…

Hajrá Fradi!Akiknek volt szerencséje bejutni múlt héten a Szusza Ferenc Stadionba, minden bizonnyal még alig kerültek ki a meccs hatása alól, máris itt a következő megmérettetés a nyakunkon. Az a meccs, amire mi szurkolók a Pápa elleni csúfos vereségből kifolyólag ingyen léphetünk be, ehhez mindössze a szurkolói kártyánkra lesz szükség – a jegyárak ugyanis focistáink kontóját terhelik…

Bravo bravo bravo /On Tour Viborg/

Szólt a ritmus a mérkőzés előtti mulatság zenekarának. És szólhat a ritmus kézilabdás hölgyeknek, akik ismét több ezer fradistának csaltak örömkönnyeket a szemükbe.

Nehéz ilyen helyzetben bármit is írni. Mert annyi minden kavarog ilyenkor az ember fejében, és bizony nem könnyű szelektálni. Bejegyzésem ezúttal egy élménybeszámoló lesz. Két okból is. 1. Mert ezt mondta a főnök  2. A mérkőzésről kár is hosszabban írni, mert valószínűleg mindenki látta azt.

A túrát megelőző hetekben átváltoztam egy kisgyerekké. Egy olyan kisgyerekké, aki éppen a szülinapját várja, és számolja a hátralévő napokat, órákat, perceket. Nos, én is ilyen voltam.

De aztán lassan-lassan eljött a nagy nap, amire 46 Fradista utastársammal vártam. Május 11 péntek este 20.00 óra, Nagyvárad tér. Kissé késve, ugyan de én is megérkezem a helyszínre. Ekkor már az utasok nagy része a helyszínen várta az indulást. A főszervező Végel Tomi még elmondja utoljára, hogy mi a következő 3-4 nap programja, majd az adminisztratív feladatok, valamint a létszükségleti italok bepakolása után 22.30-kor a buszunk kigördült a parkolóból és a már megszokott Fradi daloktól zengve nekiindultunk a közel 22 órás útnak. Első megállónk: Győr, az FDB törzshelye, ahol némi alkohol tartalmú nedű elfogyasztása közepette egy újabb taggal bővültünk. A rövid mulatság után pedig már teljes gőzzel Dánia felé vettük az irányt. Átlépve a Magyar- Szlovák gúnyhatárt, néhány kilométeren keresztül buszozhattunk az elcsatolt területen. Az útvonalunk következő országa mély sebeket hagyott mindenkiben. Autópályája ugyanis leginkább egy szántóföldre hasonlított. Na, hol vagyunk? …………..  Igen! Csehországban. A hosszú órákon át tartó zötykölődés nem meglepő módon néhány utasunknak igencsak felkavarta a gyomrát. De szerencsére sokat időt itt sem töltöttünk ugyanis a hajnali órákban megérkeztünk Németországba. A szerencsésebbek kipihentem, a többség viszont igencsak fáradt szemmel szállt le a buszról, hogy elfogyasszuk a reggeli kávét. Rövid feltöltődés után ismét csak buszra pattantunk és nekiindultunk a végtelen hosszúnak tűnő Német autópályának. A délelőtt folyamán már egyre többször került szóba az aznapi Derby is. Ám az idő továbbra is rendkívül lassan telt. Unalmasan szeltük a Német kilométereket. Unalmunkat filmezéssel próbáltuk csillapítani. Aztán teltek az órák, majd egyre többször próbáltunk kapcsolatot létesíteni az itthoniakkal. Jöttek is az infok, a tábor vonulásáról, a beléptetésről. Később pedig mikor éppen egy benzinkúton vásároltunk jött a telefon. Vezetünk. A német kutasok meglepődve figyelték mikor, a több tucatnyi békés vásárlóból hirtelen előtör az „állat” és heves őrjöngésbe kezd. De sokáig nem mulathattunk, ugyanis még mindig hosszú út állt előttünk. Aztán nem sokkal később jön az újabb telefon. Kiegyenlítettek. Az utasok nagy többsége érhetően kissé csalódottan konstatálta a végeredményt, de minek itassuk az egereket? Úton vagyunk Dániába, hogy a fantasztikus lányaink megvédjék a KEK címüket. Semmi okunk búslakodni.

A kora esti órákban pedig végre valahára megpillantottuk a Viborg táblát, mely osztatlan sikert okozott az utasok körében. Első utunk hova máshova is vezethetett, mint a kézilabda csarnokba, ahol lányaink készülődtek a másnapi mérkőzésre. A csarnokhoz érkezve mindenki féktelen kattintgatásba kezdett. Készültek a jobbnál jobb fotók. Aztán pedig szervezetten megindultunk, hogy egy kis meglepetést okozzunk a lányoknak. Ami sikerült is. A csapat igencsak meglepődve nézett mikor közel félszáz Fradi mezbe bújt fanatikus sétál be a kapu mögé. Természetesen a Fradi induló mellett felcsendült az „Itthon vagyunk” és a „Mindent bele” ritmus is. A lányok nagyon közvetlenek voltak, odajöttek hozzánk, pacsiztunk, és pár bíztató szó kíséretében elhagytuk a csarnokot, és hagytuk nyugodtan tudjanak dolgozni. A csarnokból kijövet még egy kis időt ott töltöttünk, amit páran próbáltunk hasznosan eltölteni. Adott volt egy magyar zászló, két Fradi sál, valamint egy üres zászlórúd. Kinek mi jut eszébe? Igen, mi is erre gondoltunk. Nem hagyhattuk ki, hogy ne foglaljuk el hivatalosan is Viborgot. Felkötöttük tehát a zászlót és a sálakat, majd ünnepélyesen megtörtént a zászlófelvonás. ITTHON VAGYUNK! Ezután már mindenki totálisan rápörögve a mérkőzésre, buszra pattantunk, hogy elfoglaljuk a minden igényt kielégítő szállásunkat. Természetesen mindenki kapott az alkalmon és gyorsan lezuhanyozott, mielőtt neki indultunk a viborgi éjszakának.  És itt ismét tapasztalhattuk, hogy milyen furcsák ezek az északi emberek. Aki már járt Dániában az tudja, miről beszélek. Az emberek végtelenül naivak, és látszódott, hogy nem egy úgymond balhés országban vagyunk. A pletyka szerint hónapok óta nem láttak rendőröket a városban. Amikor mi végig vonultunk a fél városon mégis riasztottak hozzánk őket. Hogy miért azt még magunk sem tudjuk. A rendőrök meg is érkeztek két szirénázó autóval, ám azon kívül, hogy lassítottak, és jól megnéztek minket, egyszerűen tovább hajtottak. Mi pedig jót nevettünk. Na de időközben megérkeztünk a városközpontba, ahol célba is vettük az egyik igényes pubot. Azonban mikor beléptünk az ajtón mintha megfagyott volna a levegő. A vendégek, és alkalmazottak meglepődve, kissé félénken néztek felénk. Mi pedig szétnéztünk, néhányan pedig komolynak nem nevezhető sörözésbe kezdtek. Hogy miért nem volt komoly sörözés arról a Dánokat és az 1500Ft/korsó árukat kellene megkérdezni. Nem a mi pénztárcánkra van ez tervezve. Miután szomorúan vesszük észre, hogy úgymond megöltük a bulit, -pedig azon kívül, hogy besétáltunk és körbenéztünk- tényleg semmit nem csináltunk, még csak nem is daloltunk. Mégis hamar kiürült a pub. Néhányan közülünk már barátkozni is kezdtek a helyiekkel, így kettészakadt a banda, mivel az emberek nagy többsége már igen csak meglátogatott volna egy komolyabb falatozót, hogy csillapítsa étvágyát. A helyiek segítségét kihasználva egy pizzéria felé vettük az irányt. A három helyinek semmiképp sem nevezhető eladó is tátott szájjal bámult mikor bevonultunk hozzájuk. Kikértünk egy tisztességes mennyiségű pizza adagot, majd mi másképp is tölthetnénk el a pizza elkészültéig az időt, mint egy kis dalolással. A hangulat fantasztikus volt, amit két helyi úriember is észrevett, és betért hozzánk. Rendkívül kedvesek, és nyitottak voltak, elbeszélgettünk, ők is bekapcsolódtak 1-2 dalba, majd pedig továbbálltak. Időközben készültek, és ezzel egy időben fogytak is a pizzák. Immáron jóllakva, apránként visszaindultunk a szálláshoz, hogy másnapra megfelelően kipihenjük magunkat. Másnap virradóra egy kifogástalan svéd asztalos reggeli várt minket. Reggelizés után, kihasználva a közelben lévő füves területet néhányan sport felszerelést ragadtunk és egy kis focizással ütöttük el az időt. A foci után két program közül lehetett választani. Városnézés, illetve élményfürdő. Én mivel elég fáradt voltam, így egy kis relaxáció szempontjából az utóbbit választottam. A még magyar szemmel is szinte aprópénznek számító belépőt kifizetve, néhány doboz sör és pálinka társaságában célba vettük a medencéket. A nyugodt fürdőzés közepette mi más is lehetett volna a téma, mint a délutáni mérkőzés. Mindenki nagyon élvezte a mártózást, de mivel már mindenki be volt zsongva így hamar hátrahagyva a luxust, útnak indultunk a csarnok felé. Útközben egy újabb étkezdébe botlottunk, ahol alaposan betankoltunk hamburgerekkel, kebabokkal. Az eladó úr (aki itt sem nevezhető törzs dánnak) mivel egyedül volt, ezért páran közülünk úgy döntöttek, hogy besegítenek neki a konyhában, amit örömmel vett. Jó hangulatban, dalolászva készültek a finomabbnál finomabb ételek. A lakoma után pedig már tényleg a csarnok felé vettük az irányt, ami akkor már csak néhány perc sétára volt. Megérkezve meglepő kép fogadott minket. A csarnok előtti tér szinte teljesen zöld-fehérben pompázott, és nem a helyiektől. ITTHON VAGYUNK. A kezdésig hátralévő idő rendkívül jó hangulatban telt. A helyiek egy sörsátorral, virslivel és egy dán sramli zenekarral készültek. A kezdés előtt közel egy órával pedig megindultunk, hogy elfoglaljuk a helyünket a csarnokban. A belépéskor a csarnokban kb ¼ ház volt, a hazai nézők csak elvétve sétálgattak a lelátón. Miután mindenki kihelyezte a zászlaját, elfoglaltuk a helyünket, és innentől kezdve pedig már minden ideg és hangszálunkkal már a mérkőzésre koncentráltunk. A hangulat természetesen mindvégig fantasztikus volt. Megállás nélkül bíztattuk a mieinket. A meccs szépen ment a medrében, így erre nem térnék ki. Az utolsó percekkel folytatnám. A lelátón felváltva volt végtelen örömmámor, illetve mély letargia. Az eredmény alakulásától függően. Azonban bármi is volt az eredmény, a szurkolást egy percre sem hagytuk abba. És aztán eljött az utolsó másodperc, és jött Zácsik. Aki megadta a kegyelemdöfést a hazaiaknak. A vendég szektorban hihetetlen, földön túli eufória tört ki. Valaki a könnyével küszködik, valaki nem küszködik, egyszerűen zokog, valakik ölelkeznek, valaki fel se fogja az egészet, de a többség –köztük én is- önkívületi állapotban rohantam a pályára, és ugráltam mindenki nyakába. Legyen az játékos, szurkoló vagy a szakmai stáb bármely tagja. A hosszú percekig tartó ünneplés után a biztonságiak visszatereltek minket a szektorunkba, a hivatalos ceremónia erejéig. A Himnusz eléneklése után pedig ismét csak birtokba vettük a pályát és folytattuk tovább, amit elkezdtünk. Az emberek ez után szép lassacskán vonultak ki a csarnok előtti térre, hogy ott folytassuk az ünneplést. A lányoknak, ha nehezen és bár csak rövid időre is, de búcsút kellett intenünk. Ezután pedig már a szurkolók is szivárogtak el a helyszínről, hiszen még mindenki előtt egy közel egy napos túra állt. És itt térnék ki a hazai szurkolókra. Akik mindenképp megérdemlik, hogy megemlítsem őket. Mérkőzés után többen is megállítottak minket, és beszélgetéseket kezdeményeztek. Természetesen megbeszéltük a mérkőzést, és kölcsönösen gratuláltunk egymásnak. És még azt is megjegyezném, hogy egy dolgot leszámítva (a mérkőzés előtti Himnusz éneklése teljesen hidegen hagyta a Viborgiakat, ugyanis végig bömbölt a zene, valamint fel sem álltak a helyükről) rendkívül korrektek voltak velünk szemben. Többek közt az ünneplésnek is kellőképpen megadták a módját. Én személy szerint (és biztosan nem egyedül voltam ezzel így) néhány viborgi játékossal és a stáb néhány tagjával is kezet fogtam, és gratuláltam nekik, ami láthatóan nagyon jól esett nekik. Ezek után természetesen nem szívesen hagytuk el a várost, az országot, és nem szívesen indultunk haza. De hát, ha menni kell, hát menni kell. A hazaút elején természetesen még az ünneplés folytatódott, de az idő előrehaladtával, és az éjszaka eljöttével mindenkin úrrá lett a fáradtság. Így az út során említésre méltó esemény nem történt. Beszélgetések, zenehallgatás és filmnézés. Nagyjából ennyi volt a program. Egy célunk volt. Délután 17.00 órára érjünk Budapestre, hogy magyar földön is megünnepeljük a címvédőket. Célunkat elértük, nem sokkal a lányok busza után a miénk is begördült a csarnok parkolójába. Ez egyben a szervezett utunk végét is jelentette. Itt már mindenki magánemberként vett részt az ünneplésen. A zárásként elénekelt Himnusz után pedig én rohamléptekkel vettem célba a Déli pályaudvart, hogy elérjem a székesfehérvári vonatomat. Ami nem sikerült. De négy ilyen fantasztikus nap után mégis ki a fenét érdekel? A túra fantasztikus napjai után nagyon nehéz volt visszaszokni a szürke, unalmas, gondokkal teli hétköznapokba. És jelenleg is a visszaszokás folyamatában vagyok, ugyanis még mindig minden gondolatom a túra körül forog. Nyugodtan mondhatom, hogy eddig életem legjobb napjai voltak ezek, amit ezúton szeretnék mindenkinek megköszönni, aki bármilyen módon is, de részese volt ennek. Köszönöm a lányoknak, és köszönöm a FradiBusznak. És köszönetet kell mondanom Istenemnek is, hogy Fradistának teremtett! Az ilyen pillanatokért érdemes igazán élni! Köszönöm! Hajrá Fradi!

http://www.youtube.com/watch?v=LUH15-9Y6fE