Valószínűleg minden fociszerető elgondolkozott már azon, hogy nézne ki az álomcsapata. Ki nyújtózkodna a kivédhetetlennek vélt labdákért, ki robogna fel a szélen, ki bolondítaná meg az ellenfél védőit, ki tömné jobbnál jobb labdákkal a társakat és így tovább… Bevallom férfiasan, hogy én gyakran szoktam. A napokban kipattant a fejemből, hogy mi lenne, ha minden M&S szerkesztő leírná az álomcsapatát. Fontos, hogy csak és kizárólag olyan játékosok kerüljenek be a csapatba, akiket már láttunk játszani. Innen következik, hogy az én álomcsapatom játékosai 2006 tavaszi szezonjától kezdődően lettek kiválogatva.

A csapaton természetesen a legfontosabb poszttal kezdődik, amely minden gárda alapját képezi. 2006 óta védte a Fradi kapuját (elnézést, ha valakit kihagynék) Szabó Kálmán, Kemenes Szabolcs, Wojteh Zarzycki, Jan-Michael Williams, Holczer Ádám, Justin Haber,  Marko Ranilovic, Megyeri Balázs, Végh Zoltán, Gyenes Gergely és Jova Levente. Igazából Jova és Megyeri között vaciláltam, de végül a ma már Görögországban védő Megyerit választottam. Lehet, hogy ez most sokakat meglep és azt is tudom, hogy nyugodtan választhattam volna Jova Levit is, de egyszerűen nem tudom elfelejteni a Videoton elleni idegenbeli döntetlent, amikor volt 5-6 akkora védésé, hogy az valami elképesztő. Abban egyébként teljesen biztos vagyok, hogy nagyon rövid időn belül Levi átveszi Megyeri a helyét az álomcsapatomban.

Jobbhátvéd pozícióban a még ma is minket szolgáló Balog Zoli, aki 200 zöld-fehér mezes meccsel háta mögött csapatunk nagy öregjének számít. Kényszerűség miatt került a jobbhátvéd posztra, még ha tudom is, hogy az igazi posztja a belső védő. Az indoklás az, hogy az utóbbi 6 évben nem emlékszem egyetlen ígéretesebb jobbhátvédünkre sem. Talán Fülöp Noel, de ő még alig játszott a felnőtt csapatban.

Akinek 100%-ban mindig garantált helye lenne álomcsapatom kezdőjében, az nem más, mint Dragóner Attila. Rajta soha nem láttam, hogy ne tenné magát oda egy-egy meccsen. Ha fel kellene sorolnom a legnagyobb fradistákat, nálam biztos, hogy szerepelne. Megannyi szép szerelés, remek helyezkedések, gyönyörű fejes gólok, de ami a legemlékezetesebb vele kapcsolatban, az a Pápa elleni búcsú… Felejthetetlen.  

Attila mellett egy olyan ember szerepel, aki már akkor is megosztotta a „népet”, amikor hiba nélkül hozott le meccseket. Igen, Djordje Tutoric az, akiről beszélek, akinek bántását sosem értettem. Oké, soha nem volt egy Otten típusú játékos, aki megtartja a labdát, elgondolkozik, majd játékba hozza a társait, de abban a rombolásban, amit ő képviselt elég jó volt. Szerintem nagy erősségünk volt és sajnálom, hogy kikerült a csapatból.

Balhátvéd pozícióban egy olyan EMBER, aki játéktudása sosem volt kiemelkedő, de hozzáállása és fradizmusa mind a mai napig mosolyt csal a szurkolók arcára. Én nagyon megkedveltem Szkukalek Igort, pedig már második, viszonylag rövid ferencvárosi időszakában láthattam játszani. Hol jobban, hol rosszabbul, de érdekes módon rá sosem tudtam haragudni, ha be is csúszott egy hiba. Soha sem felejtem el, a Vecsés elleni búcsúmeccsén szabadrúgásból szerzett gólját.

Igor előtt egy kezelhetetlen, sokszor öncélú spíler, aki ha kevesebbet bulizna, többször passzolna és rendet tenne a fejében, akkor rövid idő alatt olyan nyomokat hagyhatna a szurkolók emlékezetében, mint mondjuk Gera Zoli. Liban Abdi minden hibája ellenére beton biztos hellyel rendelkezik csapatomban. A Kecskemét elleni utolsó percekben szerzett és az élőben látott Aalesund elleni bombagólja örökre kitörölhetetlen emlék marad az emlékezetemből.

Középen természetesen a kapitány, a csúcstartó, a fradizmus megtestesítője: Lipcsei Péter. Miatta lettem a Fradi szerelmese. A 90-es években gyorsaságáról volt „híres”, a 2000-es évek második felében, amikor én láthattam játszani inkább az irányítói képességeiről. Posztereivel tele van a falam. Csak felvételről láttam, de mindig libabőrös leszek a 2004-es bajnokavatón szerzett góljától, illetve a látottak közül a Baktalórántháza ellen elkövetett átemelős góljától. Az a gól öröm volt az örömtelenségben. De ami először eszembe jut a kapitányról, az a harmadik NBII-es évünkben a Vecsés elleni hazai meccs. Nálam az kicsit olyan, mint Zidane a brazilok ellen a 2006-os világbajnokságon. Iskolajáték.

A szűrő feladatokat a még csak fél éve ebben a pozícióban teljesítő Mark Otten kapná. Nem volt nehéz őt kiválasztani, hiszen az utóbbi 6 évben nem igazán voltunk ezen a poszton (sem) elkényeztetve. Lazicra emlékezve még a gyomrom is összerándul.

Jobboldalon a máltai lovag játszana, akiről technikás megoldások, gyönyörű gólok és könnyen elnyomhatóság jut eszembe. Nagyon sajnáltam, amikor eligazolt, mert hosszú évek után végre volt egy olyan játékosunk, akiért tudtam egy kicsit rajongani. Ki ne emlékezne a Vasas vagy a Pápa elleni góljaira? André Schembri nagy erősségünk volt. Kár, hogy nem a legszebbre sikeredett a búcsú...

Amikor Ferenczi István az angolok hívására hozzánk igazolt, bevallom, hogy egy „kicsit” én is szkeptikus voltam vele kapcsolatban. Sehol nem tudott huzamosabb ideig megmaradni és a teljesítménye sem volt olyan, hogy nyugodt szívvel remek igazolásnak minősíthettem volna. Pista aztán lenyilatkozta, hogy gólkirály szeretne lenni és elég sokan kinevették. Aztán jött a Tököl elleni nyitó forduló és négyet vágott. Innentől kezdve tudtam érte rajongani. Fábry Sándor folytatja a mondanivalómat.

Pista párja természetesen az a Tököli Attila lenne, aki számomra örökre „A” csatár marad. Csak egy évig láthattam játszani, de meggyőzött. Örülnék, ha visszatérne hozzánk, de nem hiszem, hogy erre még valaha is sor kerül. Vele kapcsolatban először a Nyíregyháza elleni 1-1-s döntetlen során szerzett egyenlítő gól jut eszembe.